2015-ben jelent meg a Szentszék kiadásában a lelkipásztorokat vasárnapi szentbeszédre való készületeként segítő Homiletikai direktorium. Ebben a liturgikus év vasárnapjaihoz és nagyobb ünnepeihez ad ajánlást a Katolikus Egyház Katekizmusának pontjaiból. Ezek a pontok a híveket is segítik, hogy szélesebb körben gondolhassák tovább a vasárnap hallottakat, Hétről hétre közzé tesszük honlapunkon, hogy segítsük testvéreink hitbeli elmélyülését.

C ÉV – ÉVKÖZI 32. VASÁRNAP IGELITURGIÁJA

992 A halottak föltámadását Isten fokozatosan nyilatkoztatta ki népének. A halottak testi föltámadásába vetett remény úgy bontakozott ki, mint az egész ember, a lélek és a test Teremtőjébe, Istenbe vetett hit logikus következménye. Az égnek és a földnek Teremtője ugyanaz, mint aki hűségesen tartja az Ábrahámmal és utódaival kötött Szövetségét. A föltámadás hite ebben a kettős távlatban kezdett megmutatkozni. A Makkabeus vértanúk megkínoztatásuk közepette vallották:

“A világ Királya minket, akik az Ő törvényeiért halunk meg, föl fog támasztani az élet örök föltámadására” (2Mak 7,9). “Jobb nekünk, akiket emberek halálra adnak, várni Istentől a reményt, hogy újra életre támaszt minket” (7,14). 

993 A farizeusok és az Úr sok kortársa várta a föltámadást. Jézus a föltámadást határozottan tanítja. A szadduceusoknak, akik tagadják, így válaszol: “Nem azért tévedtek-e, mert nem ismeritek sem az Írásokat, sem Isten hatalmát?” (Mk 12,24). A föltámadás hite abba az Istenbe vetett hitre támaszkodik, aki “nem a holtak Istene, hanem az élőké” (Mk 12,27).

994 Sőt: Jézus a föltámadásba vetett hitet összekapcsolja saját személyével: “Én vagyok a föltámadás és az élet” (Jn 11,25). Maga Jézus fogja föltámasztani az utolsó napon azokat, akik Benne hittek, s akik ették az Ő testét és itták az Ő vérét. Ennek már most jelét és zálogát adja azzal, hogy néhány halottnak visszaadja az életet, így jövendölvén a föltámadását, bár az más létrendbe tartozik. Erről a teljesen egyedülálló eseményről úgy beszél, mint Jónás jeléről, mint a Templom jeléről: megjövendöli föltámadását a megölése utáni harmadnapon.

995 Krisztus tanújának lenni nem más, mint “az ő föltámadása tanújának lenni” (ApCsel 1,22)  miután ettek és ittak “vele együtt föltámadása után” (10,41). A föltámadás keresztény reményét teljesen megpecsételik a föltámadt Krisztussal történt találkozások. Föl fogunk támadni, mint Ő, Ővele és Őáltala.

996 A föltámadás keresztény hite kezdettől fogva értetlenségekkel és ellenkezésekkel találkozott. “Egyetlen dologban sem mondanak ellent a keresztény hitnek oly hevesen, konokul, minden erővel, perlekedve, mint a test föltámadásának.” Azt általában elfogadják az emberek, hogy az emberi személy élete a halál után szellemi módon folytatódik. De hogyan lehet azt elhinni, hogy ez az oly nyilvánvalóan halandó test képes lesz föltámadni az örök életre?

997 Mit jelent “föltámadni”? A halálban a lélek és a test szétválásával az ember teste romlásnak indul, míg a lelke megy találkozni Istennel, és várja, hogy újra egyesüljön megdicsőült testével. Isten a maga mindenhatóságával végleg vissza fogja adni testünknek a romolhatatlan életet azáltal, hogy Jézus föltámadásának erejével újra egyesíti testünket a lelkünkkel.

998 Ki fog föltámadni? Minden ember, aki meghalt: “Akkor előjönnek, akik jót cselekedtek, az élet föltámadására, akik pedig gonoszat cselekedtek, az ítélet föltámadására” (Jn 5,29).

999 Hogyan? Krisztus saját testében támadt föl: “Nézzétek kezemet és lábamat: én magam vagyok az” (Lk 24,39); de nem ebbe a földi életbe jött vissza. Hasonlóképpen, Őbenne “valamennyien a saját testükkel fognak föltámadni, amit most birtokolnak”, de ez a test át fog alakulni a dicsőség testévé, “szellemi testté” (1Kor 15,44):

“De azt kérdezhetné valaki, hogyan támadnak föl a halottak? Milyen testtel jönnek majd elő? Oktalan! Amit elvetsz, nem kel életre, hacsak meg nem hal. Amit vetsz, nem a növény, mely csak azután fejlődik, hanem a puszta mag (…). Romlásra vetik el, romlatlannak támad föl; (…) a holtak romolhatatlanságra támadnak föl (…). Ennek a romlandó testnek föl kell öltenie a romolhatatlanságot, ennek a halandónak a halhatatlanságot (1Kor 15,35–37.42.52–53).

1000 Ez a “mód, ahogy a föltámadás majd megtörténik”, fölülmúlja képzeletünket és értelmünket; csak a hitben közelíthető meg. De az Eucharisztiában való részesedésünk már előízét nyújtja testünk Krisztus által történő színeváltozásának:

“Ahogy a földből vett kenyér Isten segítségül hívása után többé nem közönséges kenyér, hanem Eucharisztia, mely két elemből, egy földiből és egy égiből áll; ugyanígy testünk is, amikor magunkhoz vesszük az Eucharisztiát, már nem a romlandósághoz tartozik, hanem övé a föltámadás reménysége.”

1001 Mikor? Véglegesen az “utolsó napon” (Jn 6,39–40.44.54; 11,24); “a világ végén”. A halottak föltámadása ugyanis szorosan összefügg Krisztus második eljövetelével:

“A parancsszóra, a főangyal kiáltására, Isten harsonazengésére az Úr maga száll le a mennyből, s először a Krisztusban elhunytak támadnak föl” (1Tesz 4,16).

A KRISZTUSSAL FÖLTÁMADOTTAK

1002 Ha igaz, hogy Krisztus “az utolsó napon” föl fog minket támasztani, az is igaz, hogy Krisztussal együtt bizonyos értelemben már föltámadtunk. Valójában ugyanis a keresztény élet a Szentlélek miatt már a földön részesedés Krisztus halálában és föltámadásában:

“Vele együtt temettek el a keresztségben, vele is támadtok föl az Isten erejébe vetett hit által, aki föltámasztotta Őt halottaiból (…). Ha tehát föltámadtatok Krisztussal, azt keressétek, ami odafönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján.” (Kol 2,12; 3,1)

1003 A hívők, akik a keresztség által egyesültek Krisztussal, már valóságosan részesei a föltámadott Krisztus mennyei életének, de ez az élet “elrejtett” marad “Krisztussal Istenben” (Kol 3,3). Isten “Krisztus Jézusban ugyanis föltámasztott minket, és vele együtt maga mellé ültetett a mennyben” (Ef 2,6). Mivel az Eucharisztiában Krisztus testével táplálkozunk, már az Ő testéhez tartozunk. Amikor majd az utolsó napon föltámadunk, mi is megjelenünk “Vele együtt dicsőségben” (Kol 3,4).

1004 Ezt a napot várva a hívő teste és lelke már részesedik a “Krisztusban” való lét méltóságában; ezért kell tisztelnünk a saját testünket, de mások testét is, főként amikor szenved:

“A test (…) az Úrért van, az Úr pedig a testért. Isten az Urat föltámasztotta, s minket is föl fog támasztani hatalmával. Nem tudjátok, hogy testetek Krisztus tagja? (…) Nem vagytok a magatokéi. (…) Dicsőítsétek meg tehát az Istent testetekben!” (1Kor 6,13–15.19–20)

1023 Akik Isten kegyelmében és barátságában halnak meg, és akik már teljesen megtisztultak, örökre Krisztussal élnek. Örökre hasonlók Istenhez, mert Őt úgy látják, “amint van” (1Jn 3,2), szemtől szembe (1Kor 13,12):

“Apostoli tekintélyünkkel definiáljuk, hogy Isten általános rendelkezése szerint minden szent (…) és az összes többi hívő lelke, akik meghaltak, miután részesültek Krisztus szent keresztségében, akikben nincs semmi, amitől meg kellene tisztulniuk, (…) vagy ha volt vagy még van valami, amitől meg kell tisztulniok, amikor haláluk után azt a tisztulást már elvégezték (…) még testben való föltámadásuk és az utolsó ítélet előtt, kezdve a mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztu mennybemenetelétől – az égben voltak, vannak és lesznek a mennyek országában, a mennyei paradicsomban Krisztussal, a szent angyalok társaságában. A mi Urunk Jézus Krisztus szenvedésétől és halálától kezdve látták és látják az isteni lényeget, életteli látomásban, éspedig szemtől szembe, bármiféle teremtmény közvetítése nélkül.”

1024 Ezt a Szentháromsággal való tökéletes életet, ezt az életközösséget a Szentháromsággal, a Boldogságos Szűz Máriával, az angyalokkal és az összes szentekkel nevezzük “mennyországnak”. A mennyország az ember végső célja és legmélyebb vágyainak beteljesedése, a végső és teljes boldogság állapota.

1025 A mennyországban élni azt jelenti, “Krisztussal lenni”. A választottak “Őbenne” élnek, de megtartják, sőt megtalálják saját mivoltukat, a saját nevüket:

“Az élet ugyanis annyit jelent, mint Krisztussal lenni; mert ahol Krisztus, ott van az Ország.”

1026 Jézus Krisztus halálával és föltámadásával “megnyitotta” nekünk a mennyországot. Az üdvözültek élete a Krisztus által megvalósított megváltás gyümölcseinek teljes birtoklása. Krisztus azokat, akik hittek benne és hűségesek maradtak akaratához, részesíti a maga mennyei dicsőségében. A mennyország mindazok boldog közössége, akik tökéletesen beépültek Krisztusba.

1027 Az Istennel és a Krisztusban élőkkel való boldog közösség e misztériuma túlhalad minden megértést és minden elképzelést. A Szentírás képekben beszél nekünk róla: élet, világosság, béke, menyegzői lakoma, az ország bora, az Atya háza, mennyei Jeruzsálem, paradicsomkert: “Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt” (1Kor 2,9).

1028 Istent a maga transzcendenciája miatt nem lehet látni úgy, amint van, csak akkor, ha Ő a maga misztériumát föltárja az ember közvetlen szemlélése számára, és erre képességet ad az embernek. Az Egyház Istennek a maga mennyei dicsőségében való látását nevezi “visio beatifica”-nak, `boldogító látásnak’:

“Micsoda dicsőség, micsoda öröm lesz az, amikor bebocsátanak, hogy Istent lásd, ha arra méltatnak, hogy Krisztussal, a te Uraddal és Isteneddel az örök üdvösség és világosság örömét élvezd, (…) hogy az igazakkal és Isten barátaival a mennyországban a halhatatlan örökségnek örvendj.”

1029 A mennyei dicsőségben a szentek örvendezve teljesítik Isten akaratát a többi ember és az egész teremtés felé. Ők már Krisztussal uralkodnak; Vele “fognak uralkodni örökkön-örökké” (Jel 22,5).

1030 Akik Isten kegyelmében és barátságában halnak meg, de még nem tökéletesen tiszták, örök üdvösségük felől ugyan biztonságban vannak, de a halál után tisztuláson mennek át, hogy elnyerjék azt a szentséget, melyre szükségük van, hogy a mennyország örömébe beléphessenek.

1031 Az Egyház a választottaknak ezt a végső tisztulását, ami teljesen különbözik a kárhozottak büntetésétől, purgatóriumnak, tisztítóhelynek nevezi. Az Egyház a tisztítóhelyre vonatkozó tanítását főleg a Firenzei és a Trienti Zsinaton fogalmazta meg. Az Egyház hagyománya bizonyos Szentírási helyekre hivatkozva, tisztító tűzről beszél:

“Hinnünk kell, hogy bizonyos kisebb bűnök számára az ítélet előtt van egy tisztító tűz, mert az örök Igazság mondja, hogy ha valaki a Szentlélek ellen káromkodik, az ťsem ebben, sem az eljövendő világbanŤ (Mt 12,31) nem nyer bocsánatot. E kijelentésből következik, hogy egyes bűnök ebben a világban, mások az eljövendőben bocsáttatnak meg.” 

1032 Ez a tanítás a halottakért való imádság gyakorlatára is támaszkodik, melyről már a Szentírás beszél: “Azért mutatott be (Makkabeus Júdás) engesztelő áldozatot, hogy megszabaduljanak bűneiktől” (2Mak 12,46). Az Egyház az első időktől kezdve tisztelte a halottak emlékét, könyörgéseket ajánlott föl értük, különösen pedig az eucharisztikus áldozatot, hogy megtisztulva eljussanak Isten boldogító színelátására. Az Egyház ajánlja az alamizsnát, a búcsúkat és a vezeklést is az elhunytakért.

“Segítsük őket és emlékezzünk meg róluk. Ha ugyanis Jób fiai megtisztultak atyjuk áldozata által: miért kételkedel abban, hogy a mi áldozati adományaink vigasztalást nyújtanak az elhunytaknak? (…) Ne késlekedjünk tehát segíteni azoknak, akik eltávoztak, és fölajánlani imádságainkat értük.”