2015-ben jelent meg a Szentszék kiadásában a lelkipásztorokat vasárnapi szentbeszédre való készületeként segítő Homiletikai direktorium. Ebben a liturgikus év vasárnapjaihoz és nagyobb ünnepeihez ad ajánlást a Katolikus Egyház Katekizmusának pontjaiból. Ezek a pontok a híveket is segítik, hogy szélesebb körben gondolhassák tovább a vasárnap hallottakat, Hétről hétre közzé tesszük honlapunkon, hogy segítsük testvéreink hitbeli elmélyülését.

Vasárnapi igeliturgia

Katekizmus pontjai

2574 Amikor az ígéret teljesedni kezd (a húsvétban, a kivonulásban, a törvényadásban és a szövetségkötésben), Mózes imádsága a közbenjáró imának megindító előképe, mely majd abban fog beteljesedni, “aki az egy közvetítő Isten és az ember között, az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2,5).

2575 Isten most itt előbb jön. Hívja Mózest az égő csipkebokorból. Ez az esemény a zsidó és keresztény spirituális hagyományban az imádság elsődleges előképei közé tartozik. Ugyanis “Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene”, aki Mózest szolgájául hívja, maga az élő Isten, aki az emberek életét akarja. Kinyilatkoztatja önmagát, hogy megmentse őket; de nem akarja az embert saját akarata ellenére vagy emberi segítség nélkül megmenteni. Azért hívja Mózest, hogy elküldje és részt adjon neki a maga emberek iránti együttérzésében és üdvözítő művében. E küldetésben szinte egy isteni kérés hangzik, Mózes pedig hosszas ellenkezés után azonosítja akaratát az üdvözítő Isten akaratával. Ebben a párbeszédben, melyben Istenre bízza magát, Mózes imádkozni is tanul: vonakodik, ellenvetéseket tesz, s főként kérdez, és a kérdésére adott válaszban az Úr rábízza a maga kimondhatatlan Nevét, mely nagy tetteiben fog megnyilvánulni.

2576 “Az Úr pedig szemtől szemben beszélt Mózeshez, ahogy az ember beszél a barátjához” (Kiv 33,11). Mózes imádsága a kontemplatív imádság előképe, ami miatt Isten szolgája hű marad küldetéséhez. Mózes gyakran és hosszasan “beszélget” az Úrral, fölmegy a hegyre, hogy hallgassa Istent és könyörögjön Hozzá, majd lejön a néphez, hogy elismételje nekik Istenének szavait és vezesse őket. “Egész házamban a leghűségesebb! Ővele közvetlenül, szemtől szemben beszélek” (Szám 12,7–8), “Mózes ugyanis nagyon alázatos ember volt, alázatosabb, mint bárki a földön” (Szám 12,3).

2577 Ebből a hűséges, haragra késedelmes és szeretettel teljes Istennel való bensőséges kapcsolatból meríti Mózes az erőt és a kitartást közbenjárásához. Nem önmagáért könyörög, hanem a népért, melyet Isten megszerzett magának. Mózes már az amalekiták elleni harcban vagy Mária gyógyulásáért közbenjár. De főként a nép elpártolása után “állt be a hasadékba” Isten elé (Zsolt 106,23), hogy megmentse a népet. Imádságának érvei (a közbenjárás titokzatos küzdelem is) élesztették a zsidó nép és az Egyház nagy imádkozóinak bátorságát is: az Isten szeretet, tehát igazságos és hűséges; nem mondhat ellent önmagának, csodálatos tetteire emlékeznie kell, az Ő dicsőségéről van szó: e népet, mely a Nevét hordozza, nem hagyhatja cserben.

2629 Az Újszövetségben az alázatos kérést sok, eltérő színezetű szó fejezi ki: kérni, keresni, esdekelni, segítségül hívni, kiáltani, hangosan kiáltani, sőt “imádságban harcolni”. De a leggyakoribb, mert a legkeresetlenebb, a kérés. A kérő imádsággal kifejezzük, hogy tudatában vagyunk Istenhez fűződő kapcsolatunknak: mint teremtmények nem önmagunktől eredünk, sem a nehézségeknek nem vagyunk urai, és nem vagyunk önmagunk végső célja sem, sőt amikor vétkezünk, mint keresztények tudjuk, hogy elfordulunk Atyánktól. A kérés már bizonyos visszatérés Őhozzá.

2630 Az Újszövetségben szinte nincs siralom-imádság, ami az Ószövetségben gyakori volt. Az Egyház imádságát a remény már a föltámadt Krisztushoz köti, jóllehet még a várakozás állapotában vagyunk és naponta meg kell térnünk. A keresztény kérés más mélységből fakad, abból, melyet Szent Pál sóhajtozásnak nevez. E sóhajtozás a teremtésé, mely “sóhajtozik és vajúdik” (Róm 8,22), de a miénk is, akik “várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását, reményben ugyanis már üdvözültünk ” (Róm 8,23–24), végül magának a Szentléleknek elmondhatatlan sóhajtozásai, aki “segíti gyöngeségünket, mert mi még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk” (Róm 8,26).

2631 A bocsánatkérés a kérő imádság első lépése (vö. a vámos imájában: “Isten, irgalmazz nekem, bűnösnek”: Lk 18,13). Az igaz és tiszta imádság előzménye. A bizalomteljes alázat visszahelyez az Atyával és az Ő Fiával, Jézus Krisztussal és egymással való közösség fényébe: ezek után “bármit kérünk, megkapjuk tőle” (1Jn 3,22). A bocsánatkérés megelőzi mind az eucharisztikus liturgiát, mind a személyes imádságot.

2632 A keresztény kérés középpontja a Jézus tanítása szerint eljövendő ország keresése és vágya. A kéréseknek rangsora van: az első az ország, ezt követi mindaz, ami szükséges a fogadásához és az eljövetelében való együttműködéshez. Ez a Krisztus és a Szentlélek küldetésével — mely most az Egyház küldetése — való együttműködés az apostoli közösség imádságának tárgya. Pálnak, az Apostolnak imádsága mutatja, mennyire át kell hatnia a keresztény imádságot az összes egyházra kiterjedő isteni gondoskodásnak. Az imádsággal minden megkeresztelt ember hozzájárul az Ország eljöveteléhez.

2633 Amikor így részesedünk Isten üdvözítő szeretetében, megértjük, hogy az imádságnak minden szükséglet tárgya lehet. Krisztus, aki mindent magára vett, hogy mindent megváltson, megdicsőül a kérések által, amelyeket mi az ő nevében az Atya elé terjesztünk. Ezzel a bizalommal buzdít bennünket Jakab és Pál, hogy minden helyzetben imádkozzunk.

2653 Az Egyház figyelmeztet minden Krisztus-hívőt, hogy “a Szentírás gyakori olvasásával szerezzék meg ťJézus Krisztus fönséges ismeretétŤ (Fil 3,8). (…) Arról azonban ne feledkezzenek meg, hogy a Szentírás olvasását imádságnak kell kísérnie, így lesz belőle beszélgetés Isten és ember között; mert ťamikor imádkozunk, Őhozzá beszélünk, és amikor az isteni kinyilatkoztatást olvassuk, Őt hallgatjukŤ.” 

2654 A lelki élet atyái parafrázissal magyarázva a Mt 7,7-et, így foglalják össze az imádságban Isten igéjéből táplálkozó szív fölkészültségét: “Ha olvastok, keressetek és az elmélkedésben találni fogtok; ha imádkoztok, zörgessetek, és a szemlélődés által megnyittatik nektek.” 

2816 Az Újszövetségben a “baszileia” szót lehet fordítani “királyság” (elvont fogalom), “ország” (konkrét fogalom) vagy “uralkodás” (cselekvés fogalma) értelemben. Számunkra elsősorban Isten országát jelenti/Isten országa előbb van, mint mi. A megtestesült Igében elközelgett, az egész evangélium hirdette, Krisztus halálában és föltámadásában eljött. Az utolsó vacsora óta Isten országa az Eucharisztiában is eljön, jelen van közöttünk. El fog jönni dicsőségben, amikor Krisztus visszaadja azt Atyjának.

“De lehet maga Krisztus is Isten országa, akinek eljövetelére naponta vágyódunk, és óhajtjuk, hogy gyorsan mutatkozzék meg. Mivel Ő a mi föltámadásunk, hiszen föltámadunk Őbenne, Őt magát is tekinthetjük Isten országának, mivel uralkodni fogunk Őbenne.” 

2817 Ez a “Marana tha” kérés a Lélek és a Menyasszony kiáltása: “Jöjj el, Úr Jézus!”

“Ha nem is állna ott az imádság elején az ország eljövetelének kérése, a későbbiek során kimondanánk, mert reményünk tárgya felé sietünk. Az oltár alatt türelmetlenül kiáltják a vértanú lelkek az Úrnak: ťMeddig nem állsz bosszút vérünkért, Urunk, a föld lakóin?Ť (Jel 6,10). A világ végén ugyanis megtörténik a bosszúállás értük. Sőt, amilyen gyorsan lehet, Urunk, jöjjön el a te országod!” 

2818 Az Úr imájában elsősorban Isten országának végső, Krisztus visszatérésével történő eljöveteléről van szó. De ez a vágy az Egyházat nem téríti el küldetésétől e világban, sőt még inkább kötelezi. Pünkösd óta ugyanis az ország eljövetele az Úr Lelkének a műve, “aki Krisztus művét folytatja a világban és minden megszentelést teljessé” tesz. 

2819 “Isten országa (…) igazságosság, béke és öröm a Szentlélekben” (Róm 14,17). A végső idők, melyekben élünk, a Szentlélek kiáradásának ideje. Ezért folyik a végső harc a “test” és a Lélek között. 

“A tiszta lélek mondhatja bizalommal: ťJöjjön el a te országodŤ. Aki ugyanis meghallotta Pált, aki mondta: ťNe uralkodjék tehát a bűn halandó testetekben!Ť (Róm 6,12), és cselekedetben, gondolatban és beszédben megtisztult, az mondhatja Istennek: ťJöjjön el a te országod!Ť” 

2820 A Lélek szerint ítélve meg a dolgokat a keresztényeknek különbséget kell tenniük Isten országa növekedése valamint a kultúra és a társadalom — melyben élnek — haladása között. E különbségtétel nem szétválasztás. Az ember örök életre szóló meghívása nem elnyomja, hanem megerősíti kötelességét, hogy a Teremtőtől kapott erővel és eszközökkel az igazságosságért és a békéért éljen ebben a világban.

2821 E kérést támogatja Jézus imádsága — mely az Eucharisztiában jelen van és hatékony –, és benne nyer meghallgatást; gyümölcsét a boldogságok szerinti új életben termi meg. 

875 “Hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak hírnök nélkül? S hogyan hirdessen az, akit nem küldtek?” (Róm 10,14–15). Senki, sem egyén, sem közösség nem hirdetheti önmagának az Evangéliumot: “A hit hallásból ered” (Róm 10,17). Senki sem adhat önmagának fölhatalmazást és küldetést az Evangélium hirdetésére. Az Úr küldötte nem saját tekintélyével, hanem Krisztus tekintélyének erejével beszél; nem mint a közösség egy tagja szól a közösséghez, hanem Krisztus nevében. Senki sem adhatja önmagának a kegyelmet; másnak kell fölkínálnia számára és mástól kell ajándékba kapnia. Ez föltételezi a kegyelem szolgáit, akiket tekintéllyel és alkalmassággal Krisztus ruházott föl. Tőle kapják a Püspökök és a papok a küldetést és a fölhatalmazást (a “szent hatalmat”), hogy Krisztusnak, a Főnek személyében cselekedjenek, a diákonusok az erőt, hogy Isten népét a liturgia, az igehirdetés és a szeretet `diakoniájában’ tudják szolgálni közösségben a Püspökkel és annak presbitériumával. Ezt a szolgálatot, melyben Krisztus küldöttei Isten kegyelméből azt teszik és adják, amit önmaguktól képtelenek tenni és adni, nevezi az Egyház hagyománya “szentségnek”. Az Egyház szolgálatát saját szentséggel adják át.