Egyik nap feltűnt, hogy Isten szemlélődésre hív engem. Egyből az volt az első gondolatom erre a meghívásra, hogy bokros teendőim közepette vajon hogyan fogjuk ezt Istennel kivitelezni. Elég lehetetlennek tartottam ennek a megvalósulását, főleg mert a szemlélődéshez nyugalom, egyfajta mozdulatlanság kell. Elkezdtem figyelni Isten bennem történő megmozdulásait, hogy vajon hova, merre, mikor és hogyan hív meg engem erre az alkalomra. Néhány nappal később, ahogy készülődtem Évikével a Bárkába úgy éreztem arra indít a Lélek, hogy a szokottól eltérően most ne babakocsival vigyem a kisebb lányomat is erre az útra magunkkal, hanem háti hordozóval, azaz “hurcival”. Így is lett, így az enyhe, tavaszias időben hárman lányok sétáltunk át a Bárkába. Miután Évi lekoptatott engem és egy “szia” kíséretében elbúcsúzott, elindultam “csak úgy” sétálni. Kezeim kivételesen szabadok voltak a szatyroktól, babakocsi fogantyújától, vagy a rámruházott és nehéznek bizonyult futóbiciklitől, így élveztem a szabadságot kis háti batyummal, Szilvivel. És egyszer csak a szürke időben elfogott az igazi “lelkigyakorlatos hangulat”. Mondtam is, hogy na ez az! Erre hívott Jézus! Hát itt vagyok! Megértettem akkor, hogy a szemlélődéshez, Istennel való sétáláshoz nem feltétlenül a testem nyugalomba helyezése szükséges, hanem a bensőm megnyugvása, egyfajta mozdulatlansága kell, mindeközben sétálhatok. Eszembe jutottak a lányok születése előtti lelkigyakorlatos alkalmak, amikor feladat is volt a szemlélődő séta. Visszagondoltam, hogy mennyit de mennyit “randiztam Istennel” azokban az időkben. Most pedig Monor belvárosában sétáltam és ugyanazt az ihletett nyugalmat tapasztaltam mint az évekkel ezelőtti alkalmakon. Emlékszem 2019-ben a plébániánkon volt személyesen kísért lelkigyakorlat. Az jutott eszembe róla hogy Jézus mindig megtalálja a módját a velem való találkozásnak, bármilyen életállapotban legyek is. Ha kell házhoz jön, közvetlenül az ajtóig és még tovább is. Nekem csak igent kell rá mondanom, de gyakran ez a legnehezebb. Igent mondani teendőink sokaságában, holott az Ő bőségének sokasága az ami betölthet igazán. Nagyszerű élmény volt a séta. Ahogy Szilvi ébredezett a “hurciban” úgy landoltam én is ebből az emelkedett állapotból vissza a talajra, de már bőven töltekezve kegyelmi átitatódással. És tessék! Bár legalább egy órát gyalogoltam, az ebéd mégis kész lett időben, és amiket akartam elintéztem. Bátorítalak Téged is kedves Testvérem, hogy bármilyen helyzetben legyél is, Jézus hívására mondj igen még ma, még most!

Baranyai-Vigh Mirtill