„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét mindennap, és úgy kövessen. Mert aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti.” (Lk 9,23-24)

Itt a Nagyböjt elején még félek odaadni, „elveszíteni Jézusért” az életemet. Ebben benne van az akaratom átadása, döntéseimnek a sokasága, és lemondás. Néhány darab hal ez, melyet Jézus képes ezerszeresen megszaporítani. De ezen a ponton, közvetlenül Hamvazószerda után még a csukott markomat mutatom Jézusnak: „Nézd! Félek kinyitni a tenyeremet! Mert a veszteség fájdalmával járhat!” – Mondom Jézusnak. És ez valóban így is lehet… Beleengedni magamat Isten akaratába nem fáklyás menet mindig, veszteséget okozhat, mert lemondok arról amit a markomban szorongatok: önhittség, elképzeléseim, akaratom, saját magam, a sor végtelen! És emellett szembenézek azzal, ami nem Isten! Milyen jó is lesz szembesülni a magam köré épített erőd Isten által történő lebontásával! Mert a helyén fák, növények és csodás kert sarjadhat! Így veszteség érzése ezerszeresen elmúlik, az ökölbe szorított kéz nyitott tenyérré válik, és Jézussal együtt étkezünk a kert közepén. Talán halat is eszünk.